Amióta lezajlott a rendszerváltás, még nem találkoztunk a szovjet válogatottal. Reménykedtűnk, hátha a labdarúgó pályán is sikerül "váltani". Persze a bizakodásra nem csak ez szolgáltatott okot, hanem a ciprusi és mindenek előtt a három héttel ezt megelőző spanyolországi remek teljesítmény.
Az érdeklődés óriási volt. Ennyi néző már nagyon régen volt a Népstadionban. (1986-ban amikor a brazíl válogatott volt a vendégünk.) Mindenki "az év mérkőzésének" tekintette a találkozót. A szövetségi kapitány ugyan óvott a túlzott reményektől, de annyira ki voltunk éhezve a sikerekre, hogy minden apró öröm felfokozta a várakozásokat.

A pályán azután kiderült mennyire igaza volt a kapitánynak. Nem mondhatni ugyan, hogy a válogatottunk rosszul játszott volna, hiszen akartak, küzdöttek, de ez kevés volt. A szovjet csapat nagy csatában ugyan, de mégiscsak magabiztosan szerezte meg a győzelmet. Hogy csalódás volt-e a mérkőzés. Tulajdonképpen nem.

Hiszen mindvégig tudtuk, hogy a várakozások nem a realitásokat tükrözték. De ha mégis sikerült volna...