Előszőr látogatott magyar földre az NSZK válogatott. Sokan az 1954-es VB döntő (311. mérkőzés) visszavágójának tekintették ezt a meccset. Így voltak ezzel játékosaink is, bár az akkori csapatból már csak Grosics  volt tagja a válogatottnak. A másikoldalon is csak egy játékos maradt az akkori csapatból, a jobbszélső Helmut Rahn, aki akkor a németek három góljából az utólsó kettőt lőtte.
A németek pedig minden bizonnyal szereték volna bizonyítani, hogy nem csak akkor, de most is képesek legyőzni a magyarokat.
A mérkőzést közvetítette a televízió is.

Az elhatározásnak megfelelő nagy lendülettel kezdett a magyar válogatott. Csak úgy viharzottak a támadások a német kapu felé. Negyedóra kellett azonban az első gólhóz. A mieink még tovább fokozták a támadások erejét. Sok-sok helyzetet kidolgoztak labdarúgóink, de valami mindegyikből hiányzott és a második gól a félidő végéig nem született meg. Kotász  a német támadások hárításában remekelt, szinte művészi könnyedséggel oldva meg a feladatot.
A második félidő varázslatosan indult. Két percel a kezdés után, a ráérősen sétálgató Albert hez került a labda. Észre vette, hogy most nincsenek társai és úgy döntött egyedül indul a kapu felé. Villám sebesen húzott el a szerelni igyekvő lábak között, mellett. Hol jobbra egy csel, hol balra egy bemozdulás és már hullottak is a védők. A kapussal együtt öt játékost csapott be és a végán a labda a német kapuban állt meg. Egy perc múlva Sándor  tört előre. Most nem voltak cselek. Egyenesen, hatalmas lendülettel vágtatott a vendégek kapuja felé és futtából megeresztett lövése alaposan megrezgette a hálót.
Ezek után esély volt rá, hogy komoly gólkülönbséggel sikerül legyőzni a német válogatottat, még akkor is, ha szemmel láthatóan egy pillanatra sem szüntek meg küzdeni.
A második játékrész második felében csapatunk kicsit lazított és a vendégek elviselhetővé tudták tenni a vereséget.

Kicsit mindenki szomorkodott, hogy a nagyarányú győzelem elmaradt, de a diadalnak mindenki örült.