Az egész magyar labdarúgó világot, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az egész országot a győzni akarás gondolata hatotta át. Ennek két oka is volt. Az egyik, hogy labdarúgó történelmünk legsúlyosabb vereségét az előző, a tavasszal lejátszott osztrák-magyaron szenvedtük el (158. mérkőzés) A másik, hogy majdnem napra pontosan harminc éve volt annak, hogy előszőr találkozott egymással a két ország válogatottja (1902. október 12.) és a jubileumot szerettük volna legalább egy itthoni győzelemmel ünnepelni.

Rendkívül nagy iramú, hajtós mérkőzés volt. Keményen küzdött a két csapat és a játékvezetőnek nem kis feladatot jelentett féken tartani az indulatokat. (De megoldotta!) Semmivel sem voltunk rosszabbak mint a vendégek. Sőt...
Két gólt is lőttünk, mégis "egállal" mehettünk az öltözőbe, mert a második találat öngól volt. A második játékrészben megint mi szereztünk előnyt. Ezt már valóban a "sógorok" egyenlítették ki és a hajrában még a vezetést is megszerezték.
A mérkőzés után az osztrák szövetségi kapitány Hugo Meisl szerínt is a döntetlen lett volna az igazságos eredmény, de ő nem bánkódott, hogy végtére is nem úgy alakult.

A kudarc után a szokottnál is több támadás érte szövetségi kapitányunkat, aki ezek után a lemondás gondolatával is foglalkozott.