Hollandiának jó csapata volt. Ezt mi tudtuk. De ekkor már nekünk sem volt lebecsülendő a válogatottunk. Ezt mintha a hollandok nem nagyon tudták volna. Kicsit fölényesen készülődtek a mérkőzésre.
Nálunk sokan latolgatták. Egy világbajnoki selejtezőn idegenben, ráadásul egy erős csapat ellen, vajon döntetlenre kell játszani? A szövetségi kapitány úgy gondolta, nem feltétlenül.

Most is, mint az előző mérkőzésen azt a módszert alkalmaztuk amely sok mozgásos, mindenkit megtámadó, rendkívül eredményes, de ugyanilyen mértékben fárasztó is. A labdát felhozó hazai játékosokat már a saját térfelükön megtámadtuk. Ha valaki mégis átjutott a középpályásokson, akkor következtek még csak a védők. Most is mint az előző találkozón az ellenfél az első félidő közepe táján minden igyekezetünk ellenére megtalálta a kapunkat és a hállóba juttatta a labdát. De ugyanúgy mint az előző találkozón ez a gól semmit nem változtatott a taktikánkon, játszottuk tovább a saját játékunkat és ugyanúgy mint akkor meg is lett az eredmény. Még a félidő vége előtt sikerült egyenlítenünk.
A második játékrészben tovább folytattuk a fegyelmezett munkát és megszereztük a vezetést, majd a győzelmet is. (Most is mint az előző találkozón kétgólos lehetett volna a győzelmünk, de Varga  kihagyott egy 11-est.)

Az utóbbi évtizedek legértékesebb győzelme volt ez, ami a tétmérkőzéseket illeti. Idegenben ilyen nagy nevű játékosokból álló, remek játékerőt képviselő válogatott ellen győzni igazán nagy fegyverténynek számított.