Az előző mérkőzésen Törökországban 50.000, itthon csak 5.000 néző volt kíváncsi a magyar válogatottra, hiába volt a fölényes hat gólos győzelem. Pedig négy olyan játékos is volt a pályára lépő játékosok között, akik a helybeli csapatban szerepeltek. Ebből adódott egy különlegesség is. Másodszor fordult elő a magyar válogatott történetében, hogy egy testvérpár mindkét tagja egyszerre mutatkozhatott be a nemzeti tizenegyben. (78 évvel ezelőtt, 1906-ban a Molnár testvérek voltak az első ilyen páros.)
Az ellenfelünk most hasonló játékerőt képviselt mint mi, de fejlődőben volt a csapatuk. Az előző mérkőzésen idegenben mutatott játék után azonban mindenki abban bízott, hogy hazai pályán sikerül megszereznünk a győzelmet.

A vendégek is számítottak ilyesmire és ezért alapvetően védekezésre álltak be. Mégsem "úszhatták volna meg" gól nélkül, ha csatáraink legalább a 100%-os gólhelyzeteket belövik. Többszőr szinte a gólvonalról sem sikerült a kapuba találni. Hiába volt hát a nyomasztó, szinte állandósuló fölény, hiába voltak az ügyesen kidolgozott támadások gólt nem tudtunk szerezni. Még szerencse, hogy komolyabb ellentámadásra a vendégek erejéből már nem futotta, így legalább nem is kaptunk gólt.

A feljövőben levő északiak ellen értékesnek mondható döntetlent ért el a válogatott, bár ennek a megítélése akkor nem volt ilyen egyértelmű. Sokkal inkább a norvégok örültek az elért eredménynek.