A románok, érthetően, nagyon bíztak abban, hogy a Budapesten elért döntetlen után hazai pályán kivívják a továbbjutást. Mi pedig természetesen abban bíztúnk, hogy ez nem így lesz.

Nem úgy kezdte a válogatott a játékot, mintha megijedt volna a román szurkolók hangorkánjától. Gyors vezetést szereztünk és nagyon jó játékkal a hazaiak egyenlítése után újra sikerült előnyhöz jutnunk. Továbbra is mi voltunk fölényben és minden esélyünk megvolt, hogy Romániában vívjuk ki a továbbjutás jogát. Olyan erős volt csapatunk nyomása, hogy az első játékrész végén büntetőrúgáshoz is jutottunk. Kocsis  volt az ítélet végrehajtó. Lövését azonban Raducanu kiütötte.
A második félidőben, talán az előzőleg elszalasztott lehetőség miatt is, csapatunk kicsit visszaesett és ahogy lenni szokot ezzel párhuzamosan a román válogatott egyre inkább lábra kapott. Olyannyira, hogy voltak olyan periódusok, amikor labdarúgóink hosszú percekig labdához sem értek. Már tíz perc sem volt vissza a találkozóból, amikor a hazaiak kiegyenlítettek és bizony örülhettünk, hogy végül meg tudtuk őrizni a döntetlent.

Mivel az idegenben szerzett gólok nem számítottak az akkori szabályok szerint (ez nekünk kedvezett volna), ezért harmadik mérkőzésnek kellett döntenie a négy közé jutásról mégpedig semleges helyszínen. Erre a találkozóra Belgrádban került sor, mindössze három nap múlva.
Miközben mi a harmadik mérkőzéssel voltunk elfoglalva a négyes döntő másik három résztvevője az NSZK, Belgium és a Szovjetúnió már mosolyogva pihentek.