A találkozó előtt már köztudott volt, hogy ez lesz a szövetségi kapitány búcsú mérkőzése. Már csak ezért is lehetett arra számítani, hogy egy jó és győzelmes összecsapásnak lehetünk tanui. Erősítette ezt a reményt, hogy hazai pályán fogadunk egy, a nemzetközi ranglistán gyengébben jegyzett csapatot. Azonban voltak olyan jelek, amelyek arra mutattak, hogy igazán mégsem sokan reménykednek. Egészen megdöbbentő volt, hogy bár hazai mérkőzésről volt szó, a közvetítést mégsem vállalta egyetlen televíziós társaság sem. Így csupán azok láthatták az összecsapást, akik kilátogattak a pályára. De itt sem voltak bíztatóak az előjelek. A remek idő ellenére csupán 600 néző volt kíváncsi a csapatra. Ennél kevesebb néző hazai pályán még soha nem volt válogatott mérkőzésen. Sőt 1000-nél kevesebben is csupán 1903-04-es években látogatták a labdarúgó pályát. Minden mérkőzést figyelembe véve pedig a hat legkisebb nézőszámú találkozó egyikére került sor. A kapitány tervei szerínt valamennyi kispados játékos lehetőséget kap majd, ami azt jelenti, hogy öt új névvel is gyarapodhat válogatottjaink névsora. A mérkőzés előtt kicsit változott a válogatott kezdő összeállítása, így az eredetileg a kezdő csapatba delegált egy újonc (Simek Péter ) helyett mégegy (Bodor Boldizsár ) futhatott ki a pályára.
Az észtekkel most találkoztunk előszőr, így az ellenfelek sora is bővült egy névvel. Képességeikről talán az is elmond valamit, hogy még egy hét sem telt el azóta amikor mostani vendégeink Albániában 2-0-ás vereséget szenvedtek.

A mérkőzés csendes ismerkedéssel kezdődött, de az észtek hamarabb érezték otthon magukat mint válogatottunk, hiszen alig öt perccel a kezdés után már veszélyeztették a kapunkat. Ezek után mi vezettünk több akciót, de az első valamire való helyzetünkre jó negyedórát kellett várni. A félidőben több lehetőségünk is adódott, de a vendégek hálója "rezzenéstelen" maradt. Vagy a kapusuk mentett, vagy a csatáraink nem találták el a kaput. A félidő magyar fölénnyel, de gól nélkül ért véget.
A második játékrészben csapatunk vissza esett. Még helyzetünk sem volt, a vendégek ezzel szemben néhányszor veszélyeztették a kaput és a szünetben beállt Végh nek többször is mentenie kellett. Szerencsére a helyzetek kihasználásában ők sem jeleskedtek. (Még a félidő elején, négy méterre a kaputól is képes volt egyikük óriási erővel a kapu fölé lőni a labdát.) Már szinte véget is ért a találkozó amikor az egyik észt helyzet mégis góllá érett. Igaz, kapufát ért a lövés, de onnan a labda a gólvonal mögé pattant. ... és már vége volt.

Nem is tudom mit lehetne írni ezek után. Sorrendben negyedszer kaptunk ki, kétszer itthon. A szövetségi kapitány megbízása év végén lejár és amint azt már az előző találkozó után jelezte, távozik.

Jobb lett volna szebben zárni a válogatott mérkőzések bemutatását. De talán ez a találkozó híven kifejezi a jelenlegi helyzetet. Legyünk tárgyilagosak és a tényekből kiindulva építsük újra a magyar labdarúgást. Hogy ennek mikor lesz eredménye... Ki tudja. Egy év múlva talán majd vidámabban köszönhetünk el!