A 6. Európa-kupa sorozat ötödik mérkőzése.
Puskás  ezen a találkozón ünnepelte 75. válogatottságát.
Az olasz csapat azzal a taktikával érkezett, hogy nem szabad gólt kapni. Ez önmagában nem valami különleges, de ezt úgy vélte megvalósíthatónak, ha kilenc (!) játékossal védekezik. Tehát döntetlenre játszottak. Persze ha nagy szerencséjük van a győzelem elől sem ugrottak volna félre.

Védekeztek is az egész mérkőzés alatt. Semmilyen módszertől nem riadtak vissza. Védekeztek lábbal, kézzel, a szabályokat betartva és azokat áthágva is. Mi pedig támadtunk és támadtunk és támadtunk és....
Úgy tünt minden hiába nem sikerül gólt szerezni. A kilenc védő játékos nagyon megnehezítette a dolgunkat, a kapusuk pedig remekül védett.
Hogy az utolsó tíz percre még válogatottunk tudta fokozni a tempót, vagy az olaszok idegei fáradtak már el senki sem tudja, de Tóth II.  beadásából Puskás  fejéről a labda végre megtalálta az utat a hálóba. A szurkolók óriási tapssal fogadták, hogy megtört a jég. Ettől nekünk visszatért a hitünk, míg az olaszok megijedtek, kicsit összezavarodtak. Most nem működött minden olyan pontosan és három perccel az első gól után az imént jól beadó Tóth II.  talált a kapujukba. Az egész stadion örömmámorban úszott.

31 év után győztük le az olasz válogatottat magyar földön újra. Tulajdonképpen a mérkőzés mind a 90 percében mi támadtunk. Jellemző hihetetlen fölényünkre, hogy a második félidőben kapusunknak egyetlen egyszer sem kellett játékba avatkoznia.